Zsoltárok 77

1 Az éneklőmesternek, Jedutunnak; Aszáfé, zsoltár.
2 Szavamat Istenhez emelem és kiáltok; szavamat Istenhez emelem, hogy figyelmezzen reám.
3 Nyomorúságom idején az Urat keresem; kezem feltartom éjjel szünetlenül; lelkem nem akar vigasztalást bevenni.
4 Istenről emlékezem és sóhajtok; róla gondolkodom, de elepedt az én lelkem. Szela.
5 Szemeimet ébren tartod; hánykolódom, de nem szólhatok.
6 Elmélkedem a régi napokról, a hajdankor éveiről.
7 Megemlékezem éjjel az én énekeimről; szívemben elgondolkodom és azt kutatja lelkem:
8 Avagy mindörökké elvet-é az Úr? és nem lesz-é többé jóakaró?
9 Avagy végképen elfogyott-é az ő kegyelme? vagy megszűnik-é igérete nemzedékről nemzedékre?
10 Avagy elfelejtkezett-é könyörülni Isten? avagy elzárta-é haragjában az ő irgalmát? Szela.
11 És mondám: Ez az én betegségem, hogy a Fölségesnek jobbja megváltozott.
12 Megemlékezem az Úrnak cselekedeteiről, sőt megemlékezem hajdani csodáidról;
13 És elmélkedem minden cselekedetedről, és tetteidről gondolkozom.
14 Oh Isten, a te utad szentséges; kicsoda olyan nagy Isten, mint az Isten?
15 Te vagy az Isten, a ki csodát mívelsz; megmutattad a népek között a te hatalmadat.
16 Megváltottad népedet karoddal a Jákób és a József fiait. Szela.
17 Láttak téged a vizek, oh Isten, láttak téged a vizek és megfélemlének; a mélységek is megrázkódának.
18 A felhők vizet ömlesztének; megzendülének a fellegek, és a te nyílaid széllyel futkostanak.
19 Mennydörgésed zúgott a forgószélben; villámlásaid megvilágosították a mindenséget; megrázkódott és megindult a föld.
20 Utad a tengeren volt és ösvényed a nagy vizeken; és nyomaid nem látszottak meg.
21 Vezetted mint nyájat, a te népedet, Mózesnek és Áronnak kezével.